Ma egy éve, hogy Apa meghalt. El sem hiszem. Egy éve tudom, hogy mi az az igazi fájdalom, a düh, hogy nem tudsz semmit tenni, tehetetlen vagy és le kell nyelned a történéseket. Mindennap itt van a gondolataimban, érzéseimben, minden nap végigfuttatom a fejemben az utolsó napokat, a halála napját, a kórházat, a mosolyát, szavait, tanácsait. Fogom az autó kormányát és eszembe jut, hogy ezt ő is fogta, elmegyek az utolsó körös interjúra abban a fekete ruhában, amit a temetésére vettem, mert, bár nem hiszek a halál utáni semmilyen misztikumban, de azt gondolom, hogy akkor velem van, támogat, és milyen büszke lenne rám. Mindig az volt, mindig büszkélkedett, imádott. Talán jó is, hogy ő már nem tudta, hogy nem dolgozom, hogy kínlódom a munkakereséssel. Ő ezen szétidegeskedte volna magát, aggódott volna, hogy mi lesz, hogy boldogulunk, miért nem megyünk már külföldre? Nincs itt, sok dolgot nem tudok már megkérdezni tőle, hova vitte a kocsit mindig szervízbe, mit szórt le először, a fűmagot vagy a tápot, hol vegyek biciklit, ezt hogy kell csinálni, azt hogy kell csinálni, segítsen dönteni az ő higgadtságával, tegyen helyre, ha kell. Már sosem lesz rá lehetőség :(((((((((((((((((((((((((((((((. NEM TUDOM FELFOGNI!!!
Úrég, hogy tud ez fájni. Már semmi nem olyan, mint volt, mégis minden megy tovább és folyik normál mederben és ez szinte felháborító. Mert azt érzem, hogy a világnak meg kellett volna állnia, mert ő távozott belőle. Nincs igazság.
No comments:
Post a Comment