Férjuramnak immáron sokadik hónapja nincs munkája. Pont ebben a rohadt nehéz gazdasági szituban sikerült ezt kifognunk. Mivel az utóbbi állásaiban vezető volt, így a kisebb munkákra rácsodálkoznak, hogy miért jelentkezik, nagyobbak meg nagyon fű alatt vannak eldugva és mindenhol nyögvenyelős, fittyethányós felvételiztetőkkel van dolgunk eddig, akiknek úgy tűnik, halálmindegy, hogy mikor kap adott ember munkát. Itt vagyunk két gyerekkel, az egyik csak 1 éves, és baromira nem akarok még visszamenni dolgozni. Nem azért, mert hú, nekem nehogy dolgozni kelljen. Hiszen, azt gondolom, hogy van elég munkám itthon is, estére minden nap totál kipurcanok. De akkor is imádom minden percét, világéletemben arra vártam, hogy a kisbabámmal itthon legyek, nevelgessem, okosítgassam, boldoggá tegyem, megadjam neki az érzelmi biztonságot, ami az egészséges fejlődéséhez kell. Persze, sokan felnőnek úgyis, hogy hamar visszamegy az anyjuk dolgozni, lsd. pl. én, aki 1 évesen bölibe mentem, mert szegény anyukámnak 3 műszakban, beteg édesapám mellett el kellett tartania a családot. Vagy pl. külföld, a legtöbb országban alig pár hónap a gyes/gyed, akárminek hívjuk. Szóval munka. Egyrészt, jelenleg nem tudom elképzelni, hogy hogy dolgozzam úgy, hogy azon jár az agyam, hogy mi van a gyerekemmel, jól van-e, boldog-e. Persze, mindig az anyukája maradok, de én őszintén szólva még attól is félek, hogy ha mással több időt tölt, mint velem, akkor ahhoz a máshoz jobban fog kötődni, mint hozzám. Ez lehet anyukám, férjem, mindkettőjüket szeretem és tudom, hogy szeretnék és ellátnák a gyereket, már bocsi, de főleg anyukám :), hiszen azért egy anya mindig anya marad, és a férjek/apák dolgaitól néha égnek áll a hajam, szóval, mindenképp rinyálnék, nem tudom, hogy koncentrálnék a feladatomra. Ráadásul eddig biztos volt, hogy várnak vissza, a régi főnököm sztem tisztában volt azzal, hogy mit tudok, mit nem, várt vissza, mindig mondta, erre jött egy fiatal vezető, aki maga alá szervezte az összes jogászt, így most másik osztályon dolgoznék. Ő nem ismer engem, nem tudja, mit csináltam korábban, azt tudja, hogy van két kicsi gyerekem, és nem dolgoztam közel 4 évig. Ha kivárnék, még 1-2 évig itthon lehetnék Bindivel, akkor biztos, hogy jobban letisztulna bent a kép, és eleve nyugodtabb lenne a lelkem, hogy megcselekedtem a kicsinyemért azt, amit megkövetelt a haza.
Közben Ajay vállalkozni is próbál, azt is nyomja, ő is feszült, én is, ezáltal néha Arián is, Bindi még okés, mert sztem ő kevésbé érzi, szóval szuper a feeling itthon. Annyit rágódom, mint a fene, hogy mi legyen, már az is könnyebb lenne, ha Bindi 2 éves lenne, az már inkább bölcsis kor. A lényeg, hogy történjen már valami nyamvadt csoda és legyen elég csak azon rágódnom, hogy ma éppen jól neveltem-e a gyerekeimet :).
Na, irány a futópálya, kell egy kis dopping. Meg a gyerekfárasztás az esti alváshoz :).
