Kivettük Ariánt fociról. Nagy döntés volt. De megszületett. Már Laci bácsihoz eleve nem akartam járatni. Nem szeretett menni.
De sok minden változott, az önkormányzat, próbálván szétbombázni a csepeli focit, aminek ugyebár baloldali a tulaja, míg az ök jobboldali, ÖK focit hozott létre. Elvitt egy csomó gyereket, és vele együtt, a mi szerencsénkre, Laci bácsit is.
Jöttek cuki, lelkes, fiatal új edzők.
Arián irtó lelkes lett, szorgalmas, ott maradt a pályán edzés után, imádta.
Aztán eltelt egy hónap. Jöttek az edzés végi focik. És ő téblábolt, bénáskodott, nem ment neki.
Plusz a kis cukik is be-be szóltak neki, ez már dívik ekkora korban. Ettől úgy láttam, hogy frusztrált lett, lelkesedés alábbhagyott. Elkezdett az edzőkkel szemtelen lenni, mert rászóltak, hiszen ő mekkora király, ő jól csinálta a gyakorlatot, ne szóljanak már rá :), elkezdett kötözködni foci közben a társakkal, volt, hogy valami nekiment véletlen, erre utánaszaladt és visszalökte. Uh.
Emellett, őszintének kellett lennem magamhoz is. Nem nagyon akart velem meccset nézni, nem érdekli, nem tör előre, mint hős csatár, amellett, hogy a feladatokat szereti. De magát a végén a meccset nem.
Most sportágat választunk. Mert mozognia muszáj.
Az úszás adott, mert nyáron intenzív úszástanfolyamon vettek részt és azt szerette, most is vágyik oda. De ma este megnézi a nagyon eredményes csepeli kick-box akadémiát. Mindig csápol, harcoskodik, hátha jót tesz neki, hogy kiengedheti a gőzt.
Meglátjuk.
Ki tudja? Hátha egy nap még focizni akar. Most ott állnak a szép kis mezek, cipők :(.
No comments:
Post a Comment