Eddigi legszomorúbb beírásom.

Megtörtént a szörnyűség, ami tudtuk, hogy bekövethezhet, de mégsem akartuk elhinni. És nem hisszük azóta sem. Drága Apukám, Ariánka és Bindi drága Papája és persze drága Anyukám párja, szerelme, itthagyott minket. Nincs már. Március 9-én a teste feladta a harcot a rákkal. Remélem, hogy neki ez így jobb, és tudom, hogy nekünk is bele kellene ebbe nyugodni, és "örülni", hogy nem szenved. Annak persze örülünk. De annak, hogy ez az egész megtörténhetett, hogy ennyit kellett vívódnia, szenvednie, és még a vége is gyötrődés volt neki, na erre mondom, hogy nincs igazság a Földön. Amikor egy ilyen ember, mint ő, aki mindig azt nézte, hogy kin hogyan segíthet, a szívét odaadta volna bárkinek, kedves, udvarias volt, művelt, tájékozott, mindenben számíthattunk rá, szerette az életet, a zenét, a mulatást, a családi összejöveteleket és mindenek fölé helyezte a családját, szóval, neki ilyen rövid élet jutott, ennyi szenvedéssel, akkor menjen a világ a jó büdös francba! Eddig nem is nagyon volt kedvem írni, most is nagyon fáj, egyszer még hosszabban leírom, mi történt, azért, mert szeretném, ha a gyerekek tudnák, és tudom, hogy az évekkel megkopnak az emlékek, így annak az utolsó estének az emléke is, de emlékezni szeretnék. Mert kell. Mert ő megérdemli. És mert az elkövetkező 20-30-40, ki tudja, hány évben, nélküle kell élnünk és csak az emlékek maradnak nekünk. Neki pedig az sem. Nem lehet itt, hogy beszélgessünk, nem kérdezhetek tőle, pedig annyi mindenben tanácsot tudott nekem adni, józan meglátásai voltak, ha csak megemlítettem valamit, már elkezdte foglalkoztatni a dolog és intézte nekünk. És bár nem édesapám volt, mert 4 éves korom óta van velünk, de mégis olyan édesapám volt, akit minden gyerek kívánhat magának. A szívébe fogadott, szeretett, jobban egy Apa nem szeretheti a gyermekét. Én pedig soha nem kívánhattam jobb Apát magamnak. Március 13-án lett volna mindössze 63 éves.